|
| |
     
A dallamok lejegyzése
A hangok magassági tulajdonságait fejezi ki a dallamok és a harmóniák
lejegyzése. Ez már jóval nehezebb ügy, mint a ritmusképletek, és noha sok
zenetanár szerint meg lehet ezt tanítani matematikai és fizikai ismeretek
átadása nélkül is, szerintem a mi esetünkben erről is beszélni kell.
- Akkor most fizikaóra jön?
- Igen.
Fizikai kitérő
Egy felakasztott kugligolyó arra törekszik, hogy minél lejjebb legyen, ezért
nyugalmi helyzetben függőlegesen lóg. Ha kitérítjük, akkor munkát végzünk,
ezáltal a golyó magasabbra kerül, megnövekszik a helyzeti energiája. Ha
elengedjük, elindul a nyugalmi helyzete felé (ott szeret lenni leginkább, mert
ott a helye), miközben csökken a helyzeti energiája, de növekszik a sebessége,
és ezzel együtt a mozgási energiája. Ezért nem áll meg a legalsó ponton, hanem
tovább lendül, egészen addig, amíg az összes mozgási energiája átalakul
helyzeti energiává, ezután a golyó elindul visszafelé.
A kugligolyó lengéséhez nagyon hasonlít a megpengetett húr rezgése. A
megfeszített húr arra törekszik, hogy a lehető legrövidebb legyen, vagyis
egyenes "szeretne" lenni. Az energetikai folyamatok itt is ugyanúgy működnek,
mint a meglengetett kugligolyó esetében, de mivel a húr hajlékony, nem csak
egyszerre tud rezegni az egész, hanem részleteiben is.
Ezeket a rezgési módokat könnyen előidézhetjük, ha a húrt finoman megérintjük
a felező-, harmadoló-, stb. pontján, miközben megpengetjük valahol máshol. Az
Így előidézett hangok az üveghangok, (flageolet-hangok,) a közönséges módon
megpengetett húr hangjának a természetes felhangjai. Ezek a hangok akkor is
szólnak, amikor nem trükközünk az érintéssel, de nem vesszük észre őket, mert
jól harmonizálnak az alaphanggal, úgy is szoktuk mondani, hogy annak
felharmonikusai.
Az alaphangot és felharmonikusait részhangoknak is nevezzük, a részhangok
összessége alkotja a HANG-ot.
Említettük már, hogy egy hang magassága a rezgések szaporaságától függ. Az ezt
kifejező fizikai mennyiség a rezgésszám, más szóval frekvencia. Mértékegysége
a hertz, rövidítve Hz, ami a másodpercenként megtett teljes rezgések számát
jelenti.
(Azt mondják, hogy az emberi füllel hallható hangok a 20 Hz - 20000 Hz
tartományba esnek, ez azonban egyénenként is különbözik, és a korral
romlik.)
Az előbb emlegetett természetes felhangrendszer a következőképpen épül fel:
Ez az elméleti alapeset, ami a hangadó közeg fizikai tulajdonságaitól függően
a gyakorlatban módosulhat, de erről az elméleti alapról minden hangtani
kérdésben el lehet indulni.
Ez a sorozat elvileg végtelen, gyakorlatilag véges, mert egy húr vastagsága
vagy egy síp öblössége gátat szab a nagyon magas frekvenciájú rezgéseknek. De
így is, a valóságban megszólaló felhangok magassága jóval túlmehet az emberi
füllel hallható hangtartományon.
Most jön a lényeg!
Ha két hang rezgésszámának aránya 1:2 akkor ez a két hang egy OKTÁV hangközt
alkot. (Az elnevezések magyarázatát lásd később.) Az oktáv a zeneelmélet
legfontosabb hangköze, mindenfajta hangrendszerben a hangok magassági
viszonyainak az alapegysége
Különféle népek különféle korokban eltérő módon alakították ki
hangrendszereiket, az azonban majdnem mindenütt igaz, hogy a hangok egymáshoz
való viszonya oktávonként megismétlődik. Ez nem valamiféle kulturális
együttgondolkodás eredménye, hanem fizikai okok miatt az oktáv hangközt alkotó
hangok nagyon jól szólnak együtt, azt is mondhatjuk, hogy hasonlítanak
egymásra.
A 2:3 arányú hangköz neve: KVINT. Ez a második legfontosabb hangköz. Ez is
nagyon jól szól együtt, a kvint hangköz a hangzatok (akkordok, harmóniák)
fontos alkotórésze. A hegedű, a brácsa (mélyhegedű), a cselló (gordonka), a
mandolin, valamint a német citera szomszédos húrjait kvint hangközökre
hangolják.
A 3:4 arányú hangköz neve: KVART. Ez a kvint kiegészítő hangköze, más szóval
megfordítása. Ez azt jelenti, hogy egy kvint meg egy kvart összesen egy
oktávot tesz ki. (Hangközöket úgy tudunk összeadni, hogy a rezgésszámok
arányát kifejező törteket összeszorozzuk.) Kvart hangközre hangolják a
nagybőgő és a basszusgitár húrjait, illetve egy-egy hangköz kivételével a lant
és a gitár húrjait is.
A 4:5 arányú hangköz a NAGYTERC, az 5:6 pedig a KISTERC. A két hangköz
összege egy kvint. Ez így megy tovább, felfelé haladva a felhangok egyre
sűrűsödnek.
Ábrázoljuk a felhangokat egy számegyenesen, de oly módon, hogy az oktávoknak
mindenütt egyforma távolság feleljen meg. Ez a távolság tehát nem egy
frekvencia-különbséget, hanem egy frekvencia arányt (1:2) jelent.
Ez egy úgynevezett logaritmikus skála, amelyen minden pont egy hangmagasságot
jelöl, és minden távolság megfelel egy hangköznek. A hangköz nagysága nem függ
az őt jelképező szakasz helyétől, csak a hosszától. A továbbiakban a
hangmagasságok szemléltetésére ezt a logaritmikus skálát fogjuk használni.
Nevezzük el hangegyenesnek!
Most ragadjuk ki ebből a felhangsorból csak az elejét (az első hat hangot),
továbbá vegyük észre, hogy elég csak a 4., 5. és 6. hangot vizsgálni, mert a
4. hang az 1. és a 2. hang oktáv-ismétlése, a 6. pedig a 3. hang oktávja.
Oktávonként ismételjük meg ezeket a hangokat!
Ezután képezzünk egy ugyanilyen hangsort egy kvinttel feljebb:
És egy kvinttel lejjebb:
Most pedig vetítsük össze az eddigi hangokat egy közös hangsorba:
Ez itt a természetes hétfokú hangsor. Attól természetes, hogy a természetes
felhangrendszer darabjai fedezhetők fel benne, és attól hétfokú, hogy
oktávonként hét hangból áll. Nézzük meg közelebbről, számozzuk meg a hangokat,
majd írjuk le ezeket a sorszámneveket latinul:
Ugye ismerős? Ezekből a sorszámnevekből származnak a hangköznevek. (prím,
szekund, terc, kvart, kvint, szext, szeptim, oktáv) Az európai zene
történetében a hétfokú hangrendszernek meghatározó jelentősége van. Az
Európában kialakult zenelejegyzési módokban a hangmagasság jelölésrendszere a
hétfokú hangrendszerre épül.
Lejegyzési technikák
Az egyik lejegyzési mód, amikor a hangoknak nevet adunk, és a megfelelő
hangnevet vagy annak egybetűs rövidítését írjuk a hozzá tartozó ritmikai jel
alá. Ezt a lejegyzési módot szokták betűs kottának nevezni. A betűs kottának
két "alfaja" van, az egyik a relatív szolmizáción alapul, a másik az abszolút
hangmagasságot jelölő hangneveken.
- Bocs, már régóta nem szóltam közbe, de most már muszáj. Mi az a relatív
szolmizáció, és mi az abszolút hangmagasság?
- A relatív szolmizáció kifejezi a dallamhangok egymáshoz viszonyított
magasságát, de egyik hangról sem mondja meg, hogy az pontosan milyen magas.
- Vagyis, ha jól értem, fizikára lefordítva ez azt jelenti, hogy kifejezi a
hangok rezgésszámának arányait, de hogy melyik hang hány hertzes, az nem derül
ki. Akkor már az abszolút hangmagasságot is értem, ezek szerint vannak olyan
hangnevek, amelyekből a konkrét frekvenciák meghatározhatók, amiből persze a
relatív arányok is következnek. Fogadjunk, hogy kitalálom, mi következik. Most
el fogod mondani a szolmizációs hangokat, és az abszolút magasságot jelölő
hangneveket.
- Igen, de előbb ismét egy kis történészkedés jön.
Itt olvasható egy hajdan közismert gregorián himnusz szövege:
Ut queant laxis
Resonare fibris
Mira gestorum
Famuli tuorum
Solve polluti
Labii reatum
Sancte Ioannes
Ennek a dallama olyan, hogy az utolsó kivételével minden sor egy skálafokkal
magasabban kezdődik. Amikor Guido Aretinus (995-1050), arezzoi bencés
szerzetes kidolgozta énektanítási módszerét, ennek a himnusznak a sorkezdő
szótagjait használta hangnevek céljára. A hangnevek tehát az alábbiak
lettek:
UT - RE - MI - FA - SOL - LA
A 15. században vezették be a hetedik hangnevet (Bartolomeo Ramis 1482), ami
ugyancsak az "Ut queant laxis"-ból ered. Az utolsó sor szavainak kezdőbetűiből
lett a SI (ejtsd: szi) hang. (Eme hangskála (UT-RE-MI-FA-SOL-LA-SI) emlékei
mindmáig fellelhetők a francia kiadású kottákban a hangnemek jelzéseiben.)
Később úgy találták, hogy az UT szótagot nem lehet olyan jól énekelni, ezért
Itáliában Giovanni Battista Doni 1640 körül saját családnevének kezdő
szótagjával helyettesítette. Így lett az UT-ból DO. Mind a latin, mind a szláv
országokban ma is a DO-RE-MI-FA-SOL-LA-SI van érvényben, éspedig abszolút
magasságot jelölő értelemben. Ezzel szemben a germán-angolszász
nyelvterületen, valamint Magyarországon, Japánban és nem tudom, hogy még hol,
a szolmizáció feladata a dallamok olyan ábrázolása, amely szigorúan kifejezi a
tonalitást, a hangok egymáshoz viszonyított szerepét, de nem köti meg a
hangnemet, vagyis a relatíve meghatározott dallamot az abszolút magasságok
koordinátarendszerében nem helyezi el. Ezekben az országokban az abszolút
hangmagasságok jelölésére az ABC-s hangneveket használják, ami szintén nem új
találmány, hanem az ókori görögöktől származik, feltehetően a nagy
matematikustól, Pythagoras-tól.
A 19. században Angliában vezették be a SI szótag helyett a TI-t. Ezzel
elérték, hogy mindegyik szolmizációs hangnév másféle betűvel kezdődik.
Magyarországon Kodály Zoltán kezdeményezte ennek átvételét.
1930-ban Richard Münnich weimari zenetanár megalkotta a JALE szolmizációt.
Ez is relatív szolmizáció, de a hangnevek a következők:
JA-LE-MI-NI-RO-SU-WA.
Ezekkel a hangnevekkel leginkább keletnémet kiadású énekeskönyvekben
találkozhatunk.
Most vegyük elő a hétfokú hangsorunkat, és illesszük hozzá a mai
magyarországi gyakorlat szerinti hangneveket:
- Itt valami nem stimmel. Az ABC-s nevek C-vel kezdődnek, és B hang nincs is
köztük.
- Ennek is megvan a maga története, de pl. angol nyelvterületen a H hangot ma
is B-nek hívják.
- Pedig az iskolában az énektanárom azt mondta, hogy a zene nyelve nemzetközi,
és minden hangnak minden országban ugyanaz a neve.
- Hát ez messze van a valóságtól. Mi a továbbiakban a Magyarországon
használatos jelöléseket használjuk, és visszakanyarodunk a betűs kottához.
* A betűs kottát egyfajta zenei gyorsírás gyanánt szoktuk használni. Ha van
nálunk ceruza és egy papírlap, akkor ezzel a módszerrel tudunk sebtiben
papírra vetni egy éppen akkor hallott dallamot, vagy saját, váratlanul előjövő
és veszni hagyni nem kívánt dallamainkat.
- Láthatnánk egy példát?
- Természetesen:
A vonalas kottának többféle megjelenési formája volt már az utóbbi ezer
évben. A mai gyakorlat szerinti ötvonalas, kerek hangjegyes, G, C és F
kulcsokat használó kottaírás az utóbbi 3-4 évszázadban már alig változott.
A vonalas kotta lényegében egy koordinátarendszer, amelyben minden hangot
egy hangjegy ábrázol, és az időt balról jobbra, a hangmagasságot pedig lentről
fölfelé mérjük. De az időt nem a hangjegy helye határozza meg precízen, a
vízszintes elrendezésnek mindössze a sorrendet illetve az egyszerre megszólaló
hangok egyidejűségét kell egyértelműen kifejeznie, a pontos ritmus a
hangjegyek alakjából derül ki az előző fejezetekben leírtak szerint. A
magasságot viszont valóban a hangjegy helye fejezi ki, ennek írását és
olvasását könnyíti meg a vonalrendszer.
A vonalrendszerben a hangjegyek vagy vonalon, vagy vonalközben ülnek, egyéb
állapot nincs. Minden vonal és vonalköz megfelel a hétfokú skála egy-egy
hangjának. Az öt vonal és a négy vonalköz kilenc hangnak ad helyet. Ez egy
kicsit kevés, ezért alul is és felül is használunk pótvonalakat a hangjegyek
elhelyezésére.
Azt, hogy a vonalrendszerben melyik hely milyen hangmagasságnak felel meg, a
kulcsok jelölik ki. A mai gyakorlatban háromféle kulcsot használnak:
g-kulcs:  c-kulcs:  f-kulcs: 
Mindegyiket többféleképpen el lehet helyezni a vonalrendszerben:
- A sokkulcsos példában szereplő hangjegyek mind az egyvonalas c hangot
jelölik.
- Mi az, hogy egyvonalas? Talán van kétkockás meg hárompöttyös is?
- Nincs. De nézzük meg ezt az egyenest, amely a hangmagasságokat ábrázolja!
Ezen a hangegyenesen minden oktávnak neve van, így az oktáv nevével és a hang
betűjelével minden hang egyértelműen azonosítható.
Hozzáteszem, hogy ez a Magyarországon szokásos jelölésmód, más országokban
ennek is más a jelrendszere.
- Gyanítom, hogy ez mindkét irányban folytatódik.
- Elvileg folytatódhat, de gyakorlatilag nincs értelme, mert ez az a
hangtartomány, amely az emberi fül számára érzékelhető magasságú hangokat
tartalmazza. Ennek a tartománynak egy darabkáját ábrázoljuk itt kottával,
ABC-s hangnevekkel, és a logaritmikus hangegyenesen:
- Jó, akkor most nézzük meg, hogy az előbb betűs kottával leírt dallam hogy
néz ki vonalas kottában!
- Mindjárt, de előbb ismerkedjünk meg a hangnem, a transzponálás, és a
temperálás fogalmával.
- Ne ijesztgess, én sem bántottalak téged!
- Ezektől a fogalmaktól nem kell megijedni, mindjárt világos lesz mindegyik.
Ha van egy hétfokú rendszerben fogant dallamunk, akkor a dallamhangok
egymáshoz viszonyított magasságából kiderül, hogy a szolmizációs skála hogy
illeszthető a dallamhoz. (Megesik, hogy többféleképpen is lehet.)
De például ehhez a dallamhoz csak egyféleképpen illik.
Ha a dallamnak egy hangjáról megmondjuk, hogy az abszolút értelemben milyen
magas, akkor ebből a többi hang magassága is következik. Ha a dallamhoz
kapcsolt szolmizációs skála egy hangjáról mondjuk meg, hogy milyen magas,
akkor is ugyanez a helyzet. Például ha megadjuk, hogy a dó legyen azonos a
C-vel, akkor ezzel meghatároztuk a hangnemet, és ebből minden szolmizációs
hang abszolút magassága meghatározható.
- Bocs, az hol van meghatározva, hogy a C milyen magas?
- Van egy nemzetközi megállapodás, miszerint az a' (egyvonalas a hang)
frekvenciája 440 Hz. Ez 1939 óta van érvényben, korábban 435 Hz volt, még
régebben meg még kevesebb. (Persze időnként és helyenként volt az magasabb
is.) Ha ismerjük a hangközök frekvencia-arányait, akkor az a' hangból (a
kamarahangból) a többi hang frekvenciája is kiszámítható.
- Jó, ezt értem. Meg azt is, hogy ha dó=c, akkor ré=d, mi=e, fá=f, szó=g,
lá=a, ti=h. De a dó az nem mindig c?
- Nem bizony. Ahogy egy dalt el tudunk énekelni többféle magasságban, úgy a dó
is lehet bármilyen magas. Amikor egy dallamot az eredeti hangnemétől eltérő
magasságba helyezünk át, az a művelet a transzponálás.
- És ha az előbbi dallamot áttranszponáljuk úgy, hogy pl. az e hangra essen a
dó, akkor ré=f, mi=g?
- NEM!!! Ugyanis a hétfokú hangsor szomszédos hangjai közötti hangközök
különbözőek. Ha a dó=c, akkor a többi hang megfeleltetése is úgy van, ahogy az
előbb elmondtad. Ha azonban más a hangnem, akkor a két skála nem teljesen
passzol. Ezt próbáljuk ki!
Például ha dó=G, akkor ti=?
Láthatjuk, hogy az F hangra nincs szükség, viszont kellene egy F és G közötti
hang. Ezt úgy kapjuk, hogy az F-et felemeljük egy fél hanggal, és az új
hangnak az lesz a neve, hogy Fisz. Így is szokták írni: F#. Ugyanakkor azt is
vegyük észre, hogy a ré=A sem teljesen stimmel, de az eltérés nagyon pici (egy
didümoszi komma, frekvencia-aránya 81/80). Ez az eltérés abból adódik, hogy a
természetes hétfokú hangsorban az úgynevezett "egész hangok" kétfélék.
Vegyük észre azt is, hogy a félhang nem pont fele egyik egész hangnak sem,
hanem még a nagy egész hang felénél is nagyobb.
Most nézzük meg, mi a helyzet, ha dó=D!
Láthatjuk, hogy továbbra is kell a Fisz, de ezúttal a "mi" hanghoz, viszont
nem kell a C, helyette Cisz kell a "ti" hanghoz. Ez tovább is így megy, hogy
ha egy kvinttel feljebb teszem a "dó"-t, akkor a "ti" hanghoz mindig egy újabb
felfele módosított hangra van szükség.
De vegyük észre azt is, hogy ha dó=D, akkor a "ré" és a "szó" hangokban is van
egy-egy komma eltérés.
- Innen már én is tudom folytatni. Ha dó=A, akkor a "ti" hanghoz fel kell
emelni a G-t, ez lesz a Gisz. Ezenkívül még néhol van egy-egy komma eltérés.
Jól mondtam?
- Jól. De nézzük meg, mi van akkor, ha lefelé lépegetünk a kvintoszlopon!
Dó=F, H nem kell, le kell mélyíteni, ebből lesz a B hang. Fá=B.
(A "lá"-ban van egy komma eltérés.)
Dó=B, H nincs, de E sincs, hanem Esz van. Fá=Esz.
(A "mi" és a "lá" hangokban van egy-egy komma eltérés.)
Ez a sor is folytatható, ha egy kvinttel lejjebb teszem a dó-t, akkor a "fá"
hanghoz mindig egy újabb lefelé módosított hangra van szükség.
- Ezt is tudom folytatni. Ha dó=Esz, akkor a "fá" hanghoz le kell mélyíteni az
A-t. De ennek mi a neve? Talán Aesz?
- Nem, hanem Asz. De figyeljünk csak egy picit! Az előbb azt mondtad, hogy ha
dó=A, akkor G helyett Gisz van. Ez igaz. Most megállapítottuk, hogy ha dó=Esz,
akkor A helyett Asz van. Ez is igaz. Most kezdődnek a bajok. A természetes
hétfokú skála hangközeinek ismeretében ki tudod-e számítani, hogy ez a Gisz,
meg ez az Asz hogy viszonyul egymáshoz?
- Azt hiszem, igen. De most talán tekintsünk el ettől!
- Rendben van, de az ugye világos, hogy nem egyezik?
- Az világos, de mire akarsz kilyukadni?
- Arra, hogy a természetes skálák szerkezetéből adódik az a sajátosság, hogy a
különböző hangnemekben az "azonos" hangok sem mindig azonosak, és a módosított
hangoknál sem mindegy, hogy melyik irányból módosultak.
- Ezt értem, de hol itt a probléma? Hiszen egy kicsit mélyebb hangot éppúgy ki
lehet énekelni, mint egy kicsit magasabbat.
- A probléma a hangszereknél van. Képzelj el egy zongorát. Képzeld el, hogy
többféle hangnemben kell játszani sűrű egymásutánban. Arra közben nincs idő,
hogy oda-vissza hangolgassuk a kommákat. Te mit tennél?
- Beérném kevesebb hangnemmel.
- Jó megoldás, sokáig ezt alkalmazták. De aztán jöttek olyan zeneszerzők, akik
nem érték be ennyivel. Bevezették a temperálást, ami nem más, mint egy
kompromisszum a hangközök tisztasága és a használható hangnemek száma között.
Többféle temperálás létezik, de napjainkban szinte mindenhol az egyenletes
temperálást alkalmazzák, ami már nem is kompromisszum, hanem a korlátlan
modulációs lehetőségek győzelme a hangközök tisztasága felett.
Az egyenletesen temperált rendszerben az oktáv 12 egyenlő részre oszlik,
ezekből kiválogatható a 7 törzshang, a maradék 5 hang felfogható akár
felülről, akár alulról módosított hangként, ahogy épp az aktuális hangnem
megkívánja.
A gitár fogólapján az érintők (bundok) sorozata megfelel a temperált
félhangoknak.
Itt említem meg, hogy az olyan skálát, amelyben mind a 12 hang szerepel,
kromatikus skálának hívjuk, de sietve hozzáteszem, hogy ilyen nem csak
temperált hangrendszerben van, de csak a temperált rendszerben igaz az, hogy a
kromatikus skála "lépcsőfokai", vagyis a szomszédos hangok hangközei
egyformák.
- És a temperált rendszerben egy ilyen hangköznek mekkora frekvencia-hányados
felel meg?
- Tizenkettedik gyök kettő, vagyis számértékben kb. 1,059463.
Most pedig, ahogy ígértem, átírjuk a betűs kottát vonalas kottába. De milyen
hangnemben írjam?
- Hát úgy, hogy könnyen lehessen énekelni.
- Jó.
- És ez most milyen hangnemben van? És egyáltalán miből lehet ezt
megállapítani?
- Látod ott a violinkulcs mellett azt a kerítés formájú jelet? Az ott egy
kereszt. Ez egy olyan módosítójel, amely egy fél hanggal felemeli azt a
hangot, amelyre vonatkozik.
- De honnan lehet tudni, hogy melyikre vonatkozik?
- Az a jel helyéből derül ki. Ha a módosítójel valahol "menet közben" van
kitéve, akkor arra a hangra vonatkozik, amelyik előtt áll, valamint a
legközelebbi ütemvonalig előforduló összes ugyanolyan magasságú hangra,
beleértve az egy vagy több oktávval magasabb vagy mélyebb hangokat is. Ha
közben mégis szükség van módosítatlan hangra, akkor feloldójellel
érvényteleníthetjük a módosítójelet.
Módosítójelek: 
Ha a módosítójel(ek) a sor elején, közvetlenül a kulcs után van(nak) kiírva,
akkor előjegyzésnek nevezzük, és az összes megfelelő magasságú hangra
vonatkozik, beleértve az oktávokkal mélyebb vagy magasabb hangokat is. Ha
közben módosítatlan hangra is szükség van, akkor feloldójelet kell használni,
ami az őt követő legközelebbi ütemvonalig érvényes, és szintén vonatkozik az
alsó-felső oktávokra is.
- Akkor az előző kérdésemre már tudom is a választ. Mivel a violinkulcs után
egy kereszt volt, éspedig az F helyén, ez azt jelenti, hogy minden F helyett
Fisz van, és az előbb már láttuk, hogy ez a helyzet akkor áll elő, ha dó=G.
- Tehát miből lehetett megállapítani a hangnemet?
- Az előjegyzésből. De mi van akkor, ha egy kereszt az előjegyzés, de nem az F
helyén, hanem valahol másutt?
- Akkor vagy eltévesztették az írást, vagy valamilyen egzotikus
hangrendszerről van szó, amelyben másképp következnek a hangközök, mint az
európai hétfokú rendszerben. Az alábbi kvintoszlop táblázatban összefoglaljuk
a hangnemeket:
- Mi az hogy DÚR, mi az hogy moll, és miért van az egyik nagybetűvel írva, a
másik meg kicsivel?
- A kisbetű-nagybetű kérdésre egyszerűbb a válasz: azért írjuk így, mert ez a
szokás. A másik kérdés már összetettebb.
Minden dallamnak van valamilyen nyugvóhangja, amelyen ha megpihen, olyan
érzésünk van, hogy oldódik a feszültség. Néha azt érezzük, hogy távolodunk a
nyugalmi helyzettől, néha meg olyan, mintha közelednénk hozzá. Ezt a nyugalmi
helyzetet az alaphang fejezi ki, ami leggyakrabban a dallam záróhangjával
azonos.
Az európai zenetörténet korai szakaszában (kb. 1600-ig) keletkezett dallamok
nagy változatosságot mutattak olyan szempontból, hogy a dallamhangok által
meghatározott hangskálák fokai hogyan viszonyultak a záróhanghoz. Ezt a
sokféle tonalitást felvonultató zenei világot modális zenének nevezzük. A
modális zenében előforduló különféle hangnemeket modális hangnemeknek hívjuk.
Mivel a modális zene máig is ismert példái túlnyomórészt keresztény egyházi
zeneművek, ezért a modális hangnemeket szokás egyházi hangnemeknek is
titulálni.
A 17. századtól kezdve egy merevebb zeneszerzői gyakorlat alakult ki, mind a
ritmikában, mind a dallamok és a harmóniák szövésében nagyobb határozottságra,
stabilitásra törekedtek. Ezt a zenei világot funkciós zenének nevezzük,
amelynek dallamai függőleges oszlopokon, funkciós harmóniákon nyugodnak. A
funkciós zenében a hangsorok száma is lecsökkent, a dó és a lá alapú hangsorok
maradtak használatban. A dó alapú hangsor a dúr skála, a lá alapú a moll. A
táblázat "DÚR" és "moll" rovataiban a velük egy sorban olvasható előjegyzéssel
kottázandó dúr és moll hangnemek alaphangja látható. Az egy sorban olvasható
(tehát azonos előjegyzéssel írandó) dúr és moll hangnemeket párhuzamos
hangnemeknek nevezzük.
- És vajon miért pont a dó és a lá alapú hangnemek maradtak meg?
- Erre biztosat nem tudok válaszolni, de egy lehetséges magyarázatot elmondok
majd a következő fejezetben.
- Fönt a H-dúr-gisz-moll-tól a Cisz-dúr-aisz-mollig nem ugyanaz, mint lent a
Cesz-dúr-asz-molltól a Desz-dúr-b-mollig?
- Ezek a hangnemek valóban azonosan szólnak, úgy is mondjuk, hogy
enharmonikusak. Épp ezért a kvintoszlop be is görbíthető egy ilyen
csigavonalba:
Eddigi ismereteink alapján már le tudunk írni, és kottáról el tudunk énekelni
különféle dallamokat, ha kellő gyakorlatra teszünk szert.
Ezek után nézzük meg, mi a módja a harmóniák lejegyzésének!
|
