2. Görög, bizánci, ószláv (orosz) notációk.
Hatásuk és önálló fejlődésük a későbbi történelmi korokban

A görög írás is föníciai származék, átvétele kb. az i. e. 9. sz.-ban történt, és valamennyi kelet- és nyugat-európai írás ősének tekinthető. A föníciai eredetre a betűk elnevezése és az írás balról jobbra vezetése utal. Újdonság viszont a magánhangzók hangjelének kifejlesztése, valamint az írás soronkénti, soregyenes mértani rendje. Betűformáikat egységesítették, az egyes betűjeleket azonos betűmagasságban írták, az egyszerű mértani formák kombinálásával (egyenes-függőleges-vízszintes-ferde-kör) betűjeleik jól felismerhetővé, egymással össze nem téveszthetővé váltak. Az ily módon kialakított görög írás az ország valamennyi városállamában gyorsan elterjedt, és az i. e. 7. sz.-ban kiszorította az addig használt sokféle írásváltozatot. A görög ábécé a legelső olyan tiszta hangírás, amely mássalhangzókból és magánhangzókból áll. Fejlett íráskultúrájuk lehetővé tette, hogy a görög hangjegyírásra vonatkozóan a fennmaradt írott emlékek kis száma ellenére is lehetnek ismereteink.

A görögök életének egyik fontos alkotórésze volt a zene. Zenekísérettel adták elő az eposzokat, lírai költeményeket, drámai kardalokat, liturgikus énekeket, iskolákat hoztak létre az énekoktatásra. Kultúrájuk magas fokú fejlettségéből adódik, hogy a görög "hangjegyírás" az egyetlen olyan notáció, melynek teljes kifejlődése már az ókorban megtörtént. Kétféle hangjegyírást ismertek, mindkettő a hangíráson alapuló betűnotáció volt.

• Hangszeres darabok lejegyzésére az archaikus ábécé betűit használták. Ez a hangszerre utaló fogásjeleket és utasításokat tartalmazta. (Kutatásokból ismert legrégibb példája egy i. sz. 3. sz.-ból fennmaradt hangjegyírásos Szentháromság-himnusz töredék.)

• Énekes művek lejegyzésére már az újabb, magánhangzós hangjegyírást alkalmazták, a klasszikus ábécé betűinek felhasználásával. Ez az írásmód már a hangzásra, ritmusra és előadásmódra vonatkozó jeleket is tartalmazott.

A hangszeres notációt három sorba írták: a felső sor normális betűjeleket tartalmazott, a középsőben oldalukra fordított betűket alkalmaztak, a harmadik sorban pedig a felső sor betűjeleit tükörfordításban írták. A három sor együttesen határozta meg a megszólaló hangot, a sorokat összetartozóan kellett olvasni is. Ez a jelölésrendszer igen bonyolult volt, a betűjelek variálása azért vált szükségessé, mivel a hangterjedelemben több hang volt, mint amennyi betű az ábécéjükben. Ennek ellenére a hangszeres notációjuk, amely még sok idegen - valószínűleg föníciai - írásjellel tűzdelt, a jelek világos elrendezése és a sorok tiszta áttekinthetősége miatt már megfelelt a hangjegyírás számára nélkülözhetetlen szemléletességnek. Az énekes művek lejegyzésében ez az áttekinthetőség hiányzik. A vokális notáció mechanikusan és külsőségekben másolja a hangszerest, saját képzéstörvényeit nem veszi figyelembe.

Az eddigi ókori notációkra az volt jellemző, hogy csak a dallamvonal jelzésére törekedtek, a zenei tagolást és ritmust általában a szöveg ritmusa határozta meg. A görögök, mint minden téren, itt is tökéletességre törekedtek, megpróbálták a lejegyzést a tagolás szempontjából is egyértelművé tenni. Az ókori zeneritmus sokrétűségének rögzítésére és a dallamok pontosabb tagolására speciális zenei jeleket alkalmaztak. Ezek a jelek a hangsúlyos és hangsúlytalan hangokat, illetve a szöveg nélküli dallamszakaszok ritmikai értékét jelölték.

A görög kultúra - és ezen belül az írás - más népekre is hatott. A görög írás keleti változatából fejlődtek ki (i. e. 5-4. sz.) például a bizánci, majd a szláv írások, nyugati változatából pedig a latin írások (i. e. 7. sz.-tól).

KÉPEK:    1  2  3  4  5 

1. Zenélő, táncoló, vörösfigurás ógörög vázarajz
2. Görög hangszeres zeneiskola
3. Ókori görög notáció
4. Délitáliai vörösfigurás amfora
5. Komikus jelenet egy Pompeji-i mozaikon

Bizánci notáció

A római birodalom kettészakadásával (i. sz. 395) létrejött a keletrómai császárság, melynek székhelye a görög Bizánc lett. A szakadással Róma elvesztette vallási befolyását is, és Bizáncban megalakult a görögkeleti egyház. Ennek az egyháznak két papja, Cirill és Metód alkotta meg kb. az i. sz. 9. sz.-ban a cirill betűs írást (időben azonos a nyugati karoling minuszkula kialakításával). Betűik nagy részét a görög ábécéből vették át, de felhasználták a héber ábécé egyes jeleit is. Cirill és Metód 860 körüli missziós útjaikra már magukkal vitték az előzőleg ószláv nyelvre fordított, cirill betűs egyházi szertartások szövegét. A görögkeleti tanokkal együtt az új írás is gyorsan elterjedt a szláv nyelvű országokban. A liturgikus szöveggel és írásával együtt természetesen a szertartások elválaszthatatlan tartozéka, a zene és annak rögzítésmódja is elterjedt.

A bizánci hangjegyírás a már korábban ismert és alkalmazott notációk ötvözete. Tartalmazza a késő görög írás speciális zenei jeleit, a dallamvonalat rajzoló cheironómiákat, valamint ekfonetikus jeleket. A bizánci szertartásban (9-13.sz.) a fennhangon előadott énekszavalatok tagolását például 12 ekfonetikus jellel írták. Alkalmaztak továbbá olyan - már a görögöknél is előforduló - grafikus jeleket is, amelyek a dallamok kezdetén önállóan, nem a szövegsorhoz kapcsolódva álltak. Ezek a jelzések az egész dallam hangmagasságára és lejtésére, illetve egyes elkülöníthető dallamszakaszokra vonatkoztak. Az önálló jelek a cheironómiára visszavezethető pontok és vonalak kombinációi, a cheironómia (kézjelekkel való irányítás) "utánírásának" tekinthetők. Elnevezésük, a neuma a görög "intés, figyelmeztetés" szóból ered, végeredményben a cheironómiával azonos jelentésű. Az ilyen jelekkel írt notáció a neumaírás. (Továbbfejlesztett változataival és megváltozott értelmével később, a nyugat-európai középkori notációknál találkozunk, l. ott.) Ez az írásmód Bizáncon kívül is elterjedt, a 9. sz. egyházi énekeit többnyire ezzel jegyezték le. A bizánciakon kívül a szírek és örmények is használták, a korai szláv kéziratok is tartalmaznak primitív formában alkalmazott archaikus bizánci notációs jegyeket.

Habár a bizánci notációkban megfigyelhető három fejlődési szakasz, a zenei formákban is megnyilvánuló szigorúan kötött egyházi szertartásrend egyértelművé tette az ilyen típusú lejegyzések használatát, és nem volt szükség a notáció lényeges továbbfejlesztésére. A későbbi időkben (15.-19. sz.) között) jelentkező új, görögkeleti hangjegyírás meghonosodásával használata megszűnt.

KÉPEK:    1

1. Archaikus bizánci notáció "neuma" jelekkel

Ószláv (orosz) notációk

A szláv notációk az eddig ismert zenei lejegyzésrendszerek átvételei, de saját kulturális fejlődésüknek megfelelően változtattak az egyes jel-, illetve neumaformákon, így minden változatukban bizonyos nemzeti sajátosságot tükröznek. A földrajzi elhelyezkedés is befolyásoló tényező volt. A nyugati szlávok - átvéve a nyugat-európai zenét - ennek neumatípusait (délnémet formák) használták lejegyzéseikben, a délszlávok pedig a bizánci neumaírást vették át, kisebb változtatással.

Az oroszországi kereszténység első két évszázadából nem maradt írásos emlék, mivel ez a szájhagyományos gondolatközlés ideje volt, illetőleg a kéziratok nagy része a tatárjárások idején elpusztult. A legrégibb neumatizált orosz kézirat 1152-ből való, egy egyházi szertartási énekeket tartalmazó Sticherárion. Az orosz neumák nem hasonlítanak sem a bizánci, sem a bolgár, de még a korai nyugati neumatípusokra sem.

A zenei dallamkincs megőrzése és írásos rögzítése, valamint terjesztése a kolostorok feladata volt. A fennmaradt kéziratokban a neuma három különböző fajtáját alkalmazták. Erre példa egy öt kéziratban fennmaradt énekgyűjtemény, amelyet az ún. Kondakarion-notációval jegyeztek le, és valószínűleg az Athos-hegyi kolostorokból származik. Notációja bizánci, görög, szíriai, örmény és az óegyiptomi démonikus íráselemek elegye. (A démonikus vagy népies írás az óegyiptomi - eredetileg kb. 3000-féle jelből álló - hieroglif írás egyszerűsített változata. Már csak kb. 150 szótagjelet és kb. 200, a hangok jelölésére szolgáló jelet tartalmazott.)

A Kondakarion-notáció jelei a szöveg fölött két sorban vannak elrendezve, a jelek rendszere azonban máig még megfejtetlen. Ennél nagyobb jelentőségű az a kb. 25 neumatizált kézirat a 12-14. sz.-ból, amelyet az ún. Krjuki-notációval jegyeztek le. (Krjuk magyar jelentése "horog". Ez a neve a bizánci írásmódból később önállóvá formálódott régi orosz zenei jeleknek, melyeknek száma 70 felett volt.) A Krjuki-notációt egyidejűleg alkalmazták a Kondakarion-notációval, így a kétféle jelhasználat ugyanabban a kéziratban megtalálható.

A Krjuki-notáció jeleivel már nagyjából azt lehetett meghatározni, hogy a dallam a 12 fokú hangsor mely tartományában mozog, tehát a hangfekvésekre pontosabb információt adott, mint az eddigi notációk, de mégsem vált be. A Krjuki-jelek rendszertelensége a 16. sz.-ban reformhoz vezetett, ami egy novgorodi énekes, Sajdurov nevéhez fűződik. Ő az orosz templomi éneklés előírásaiból hét kifejezést vett át, melyek a hangmagasságot pontosabban meghatározzák. A kifejezések a következők voltak: nagyon mély, mély, sötétebb, valamivel sötétebb az előző hangnál, magas, igen magas. Ezeket a szavakat először a notációs jelzések bal oldalára írták, később már csak a szavak kezdőbetűit írták vörös színnel a hangjegytől balra. (A mai általános hangjegyírásban hasonlít erre a különböző kulcsok használata.)

1668-ban, cári parancsra, az istentiszteleti szövegeket és azok notálását is korrigálták, egységesítették. Ennek eredményeként az addig vörössel írt kezdőbetűk helyett kis "fekete jelzőjeleket" alkalmaztak, és nemcsak a sor elején, hanem bizonyos dallamszakaszok előtt sor közben is. A jelzőjelek használatával szemléletesebbé és pontosabbá vált a hangsor különböző helyein kifejezett hang magassága, helyzete. Ez a rögzítési forma a demesztikus notáció, jelei nagyrészt a Krjuki-notáció jeleivel azonosak, vagy azok megközelítő utánzásai.

A későbbi reformokkal szembeforduló óhitűek sokáig megtartották az orosz templomi szertartás sajátos éneklési formáját, a demesztikus énekeket, így az énekkel együtt a demesztikus notáció is egészen az első világháborúig megmaradt.

A demesztikus éneklés mellett a 17. sz.-tól már megfigyelhető a Nyugat-Európában addigra általánossá vált több szólamú éneklés behatolása és elterjedése is. Természetesen ennek rögzítési formáját, a vonalrendszert is átvették. Az új notáció először Kijevben, majd innen kiindulva az egész országban elterjedt.

KÉPEK:    1  2  3  4

1. Kijevi Szakramentum-töredék a 9.-10. sz.-ból
2. A Kondakarion-notáció
3. A Krjuki-notációban előforduló formák
4. Demesztikus notáció a 16.-17. sz. körül

Tartalom     Folytatás