I/3

3. Európán kívüli népek notációi

Végigtekintve a történeti folyamaton látható, hogy a különböző notációfajták bizonyos összefüggésben vannak az adott földrajzi területen kialakult írások fejlettségi fokával és a használatos írástípusokkal.

Az ókori kezdeteknél említett sémi írások harmadik típusából, az arameusból alakult ki többek között az arab írás, mely több keleti írás alapja, kevés változtatással a nem arab nyelvek (pl. perzsa, hindusztáni, stb.) írására is használható.

Közel-keleti (arab) notáció

Az arab zenéről kevés a fennmaradt írásos emlék, mert a hosszú időn át tartó szájhagyomány kizárólagos léte nem igényelte a szabályozott rögzítés kialakítását. Az arab népek nomád, törzsi szervezetekben éltek a Mohamed fellépése előtti időszakban, és zenekultúrájuk is primitív volt. Énekmondók művelték, terjesztették a zenét, költészetet. Énekeiket az akkor ismert hangszereken, az egyhúrú hegedűn és psaltériumon kísérték. (Psaltérium: ősi húros hangszer, a citera és hárfa őse.)

Az iszlám hódítása után az arab zenére is befolyást gyakorolt a környező nagy kultúrájú népek (szírek, perzsák, egyiptomiak) zenéje, ezért önálló notációjuk sem alakulhatott ki hosszú ideig. A legelső írásos rögzítés csak a 13. sz.-ból maradt fenn, ebben a hangmagasságot betűkkel, az időbeli értékeket pedig számokkal jelölték.

A mai modern zenészek a nyugati hangjegyírást használják. Megtartották a hangjegyek balról jobbra haladását, viszont a jobbról balra olvasandó arab dalszövegeket szótagokra bontva úgy helyezik a hangjegyek alá, hogy egy-egy különírt szótag jobbról bal felé, az egyes szótagok azonban a hangjegyírás haladási irányával megegyezően, balról jobbra legyenek olvashatók.

KÉPEK: 1

Arab notáció a 13. sz.-ból

Távol-keleti (indiai, kínai, japán) notációk

Az indiai betűírások is az arameusból származnak. Notációra az írásból ismert védikus hangsúly-, illetve olvasási jeleket alkalmazták a normál hangjegycsoportokra. Területi megoszlás szerint kétféle notáció ismeretes: Dél-Indiában szótagnotáció, északon számjegyeket, azaz számnotációt használtak. Kutatók megállapításai szerint a dél-indiai szótagnotáció régebbi, mint az észak-indiai. A mai indiai zene átvette a nyugati notáció használatát.

Kína ma is használatos írása szójelírás (minden szónak külön jele van), de szótagírásnak is nevezhetjük, mivel minden kínai szó egytagú. Kezdetben kb. 40 000 írásjelük volt, ebből következik, hogy az írás ismerete és alkalmazása csak egy kiváltságos réteg számára vált lehetővé. Mai ábécéjük már "egyszerűbb", kb. 4000 jelből áll.

Kína zenekultúrája a világon ismertek közül a legrégibb. Leírások bizonyítják, hogy néhány hangszerük már i. e. 2500-3000 körül is létezett. Régi zenéjükről azonban csak szöveges emlékek maradtak fenn, mint például a Konfucius korában már ismert Dalok Könyve. Feljegyzésekből az is ismeretes, hogy az i. e. 2. sz.-ban létrehoztak egy állami Zenehivatalt, amelynek a császári udvar zenei életének szabályozása és irányítása mellett a népdalgyűjtés is fontos feladata volt. A zene lejegyzésének ismeretéről az első említés az i. e. 1. sz. elejéről való. Notációjuk igen fejlett lehetett, mivel mind a hangszeres zenészek, mind az énekesek számára is használható lejegyzést alkalmaztak. A kétféle jelrendszert a szöveg két oldalára írták le.

A különböző hangszereken előadott darabok lejegyzésére már a 12. sz.-ban egy sor tabulatúra írást is létrehoztak, melyben számokkal jelzik a hangszer pendítendő húrját, vag a kéznek azt az ujját, amellyel a húrt kell megpendíteni. (Európában a tabulatúra írás csak a 16-17. sz.-ban uralkodó lejegyzésmód. Bővebbet l. ott.)

Mai hangjegyírásukban, a Nyugattól átvett notáció kiegészítésére, a szo-fa-rendszer japánok által kifejlesztett változatát használják. Ez a Chevé-féle számjelzéses írás, melyben a hétfokú skála hangjegyeit 1-7-ig számokkal jelölik.

Japán korai hangszeres notációi a 7-8. sz.-i kínai notációval mutatnak hasonlóságot. Vokális notációjukat (pl. Nö játékok) 34 különböző, neumaszerű jellel rögzítették. Mind a kínai, mind a japán hangjegyírások tartalmaznak olyan kezdetleges ritmusjelzéseket (kör, félkör), amelyek a hangok időtartamára vonatkoznak, és az ún. menzurális notációra emlékeztetnek. (A menzurális notáció a hangok ritmusbeli időértékét is rögzíti. Európában csak a többszólamúság kialakulásával, a 13. sz.-tól vált szükségessé. Bővebbet l. ott.)

Japánból ismerünk még különböző szekták által használt notációfajtákat is. Ilyen például a 13. sz.-ban Shôrembo Kakui által megalkotott notációrendszer, melynek alapjelei egy vastag vonal és írásjelek kombinációjából állnak. Az alapjelekkel rögzítik a hangmagasságot. A jelek egyesével vagy összetett alakban, a szöveg minden betűje mellett, a hangmagasságnak megfelelően helyezkednek el. A betűhöz képest balra a normál hangmagasságra, felül a magasabb, alul a mélyebb hangra vonatkoznak.

Másik notációfajtát alkalmaznak a japán buddhista énekek lejegyzésében. Itt a hangmagasság rögzítésére szimbolikus jeleket, a dallammozgások jelölésére neumákat használnak.

A 18. sz.-tól elterjedt újabb, ún. optikus notáció grafikusan képes ábrázolni a díszítések (pl. trillák) vagy a hangismétlések hangerősítéssel (crescendo) egyidejű előfordulását is.

KÉPEK: 1 2 3

Tartalom Folytatás