|
| |
       
4. A nyugat-európai notációk kialakulásának körülményei
A görög írás nyugati változatából származtak (i. e. 7. sz.-tól) az
etruszk és a különböző itáliai írások, köztük a latin írás is. A római
ábécé átvette a 24 betűs görög ábécé 21 betűjét, és ezt később
23-ra bővítették. Megváltoztatták a merev, szögletes görög betűk
geometriai karakterét is, finom hajlatú, vastag és vékony vonalakból álló
betűformává alakították át. Ennek legszebb példája a monumentális formákkal
kialakított Római kapitális, melynek kifejlődése az i. e. 1. sz.-tól az i.
sz. 4. sz.-ig tartott. Ez az írásforma a Római Birodalom bukása után is
fennmaradt, alapvető befolyást gyakorolt az egyes európai kultúrákra, ezen
belül a különféle írástípusok fejlődésére. A kisbetűs latin ábécé
formáinak, a minuszkuláknak kialakítása a 6-7. sz.-ban történt meg. Ezzel
az írás folyamatossá vált. (Minuszkula az a kisbetűs írástípus, amelynél
néhány betűjel függőleges törzse felfelé vagy lefelé meghosszabbodik, a
sorból kinyúlik.)
A latin nyelv együtt terjedt a Római Birodalom fokozatos kiépülésével
és földrajzi határainak kiszélesítésével. Az i. sz. 4. sz.-tól, már az
addig közös görög nyelvet, kultúrát mindjobban háttérbe szorította, így
annak befolyása a továbbiakban inkább a kontinens keleti felében érvényesült.
Róma birodalmi, egyeduralmi törekvéseit jól szolgálta az egységesen
terjesztett latin nyelv. A birodalmat és a provinciákat központosítva irányító
Róma hatalmát szellemi síkon, a kultúra egységesítésével is biztosítani
kívánta, ez azonban teljes sikerrel sohasem járt. A provinciákban mindig érvényesültek
az ott élő népek saját kulturális és vallási hagyományai. Ezekre ugyan
hatott a latin befolyás, de teljesen felváltani azokat sosem volt képes.
Ugyanakkor viszont a provinciákban őrzött kulturális, de elsősorban vallási
hagyományok, szokások és a vallási gyakorlat egyes elemei beépültek a római
kultúrába. E folyamat közvetítésére kiváló eszköz volt a birodalom határai
között kialakult élénk kereskedelem is. A nem latin kultúra és hagyományok
tömeges hordozói a rabszolgatartásra épülő római társadalomban maguk a
rabszolgák voltak. A fejlődés folyamán egyre nagyobb társadalmi feszültségek
alakultak ki a birodalomban, amelyek során a rabszolgák és a városi szegények
érdekei, céljai mindinkább egybeestek. Helyzetük megváltoztatására irányuló
elképzeléseik, későbbi követeléseik, a latin istenkultuszokkal szemben álló,
a leigázott provinciákról származó vallási köntösben jelentkeztek.
A különféle kultuszok közül a legnagyobb mozgósító erőt az időszámításunk
első századaiban, Palesztinában kialakuló kereszténység képviselte. A
zsidó vallási gyökerek egyistenhitére és messiás-várására épülve, az
első keresztény közösségek már az i. sz. 1. sz.-ban megjelentek, és számuk
gyorsan gyarapodott, elsősorban a keleti provinciákban, ahol a vallás
keveredett görög, római, egyiptomi, perzsa elemekkel, és elterjedésének mértékében
elvesztette a zsidó vallási vonások egy részét.
A római birodalom válságának elmélyülésével a kereszténység egyre
gyorsabban terjed, és hamarosan már magában Rómában is megjelentek az első
keresztény közösségek. Ezek szertartásai - a közvetlen vallási gyökereknek
megfelelően - a zsinagógákban folyó istentiszteltből nőttek ki (híveik
egy része is a zsinagógákból szerveződött, a zsidó diaszpórából került
ki).
Így a keresztény templomi szertartásokban tovább éltek az átvett vallások
egyes elemei. Kiemelkedő jelentőségűek ezek közül a 2. sz. első felére,
a szájhagyományok útján már kialakult keresztény legendakör "szentírási"
recitációja és a zsoltározás. A szertartások egységes kereteinek kialakulását
elősegítette, hogy Constantinus császár (uralk. 306-377) elismerte a keresztény
vallást, és ezzel a keresztény egyház és a Római Birodalom szövetsége létrejött.
A keresztény legendakör, a szertartási szövegek, a liturgiai rend egységes
közvetítésének természetes eszköze így a nyugaton addigra már elterjedt
latin nyelv lett (keleten a görög).
A keresztény szertartások egységesítésére, kanonizálására már a 3.
sz.-ban történtek kísérletek. A latin nyelvű liturgia egységesítése és
kiterjesztése I. Gergely pápa nevéhez fűződik a 7. sz. elején. Az egyházi
szövegek írásba foglalását követően megtörtént az addig többféle változatban
előadott, módosulásokon átment, a recitáláson és zsoltározáson alapuló
dallamok egységesítése.
Az így kialakult dallamosság a gregorián ének, amely a római katolikus
egyház hagyományos latin nyelvű liturgikus éneke, az ókori népek zenei
hagyományainak összefoglalója. Lejegyzésmódja a neumaírás, korális notáció.
(A gregorián hangjegyek különböző alakja és csoportosítása gyűjtőnéven
neuma.)
|
