II/1

II. A TÖBBSZÓLAMÚ ZENE NOTÁCIÓI

A 11-12. sz.-i vonalrendszeres hangrögzítés ideje egyúttal a gregorián énekművészet tetőzése is volt. Ekkor még a dallam ritmusát a szöveg bizonyos mértékig szabadon kezelt ritmusa szabta meg. A korálnotációk különböző hangjegyformái nem jelöltek időtartamot, így ezekkel nem lehetett a már megjelenő többszólamúságot ritmikailag rögzíteni. A többszólamúság tudatos alkalmazása az akkor épített párizsi Notre Dame katedrális zenei kultúrájához kapcsolódott.

Melyek voltak azok a lépcsőfokok, amelyek viszonylag rövid idő alatt elvezettek a tudatosan alkalmazott zenei szerkesztési elvekhez, az önállóan megkomponált többszólamú dallamokhoz?

Elsőként kell említeni az ún. organum-technikát, amelyben a gregorián dallam egyenletes mozgása felett szabadon mozgó, rögtönzött, díszesebb kíséretet, ellenszólamot énekeltek, illetve játszottak. (A kísérethez használt hangszer, az orgonán való játék többszólamúvá fejlődése nem választható szét ettől a folyamattól, innen ered a későbbiekben a technika elnevezése.) Megjelentek a párhuzamosan vonuló, illetve a hosszan tartott alaphangok fölött hangzó szólamok. Az egyszerre szóló hangok különböző kapcsolatba kerültek egymással, és kialakult a kettőshangzás, a diafónia. A fejlődés további útja az ún. conductushoz vezetett, amelyben akár egyszólamú, az előre kitalált, rögzített dallamokat a szólamok azonos szövegre, azonos ritmussal énekelték (ebben különbözött az organumtól). A zene fejlődése itt nem állt meg. Az északi népek (pl. Anglia) mindennapi énekgyakorlata, továbbá a rögtönzött jellegű organum-technika rendkívül izgalmas hatású, ellentétes irányú szólamvezetést eredményezett. Ezt az új dallammozgási elvet a discantus követte. A discantus-technika - ellentétben a conductussal - még mindig csak rögtönzött énekmodor volt, azonban a második szólam már nem alárendelt, kísérő vagy díszítő szerepet játszott, hanem egyenrangúvá vált a gregorián főmelódiával.

Mindkét dallamvonalnak önálló hangsúlya, ritmusa volt. A discantus-technika már nem engedte meg a szólamok ritmusának eddigi szabad kezelését, az együtthangzás érdekében kötöttségeket vezetett be, és tudatosan alkalmazott szerkesztést igényelt. (A zenei műfajban az így egymás fölött elhangzó, több dallamívet eredményező szerkesztési mód jelenti a gótikus stílust.) Ez az új lineáris szerkesztési elv a zenésztől szabad alkotást, komponálást követelt meg. A különböző országokban erre irányuló próbálkozások összegzéseként Leoninus majd Perotinus, a párizsi Notre Dame két karnagya 1160-1230 között megalkotta az addigi kétszólamú hangzás mellett már a három- és négyszólamú zene komponálási elveit.

Ekkorra az együtthangzó dallamok mozgása oly sokirányúvá vált, hogy ritmusukat már nem lehetett emlékezetben tartani, mindenképpen mérni kellett a hangok időtartamát, ám az addigi zenei írással ez még nem volt pontosan rögzíthető.

1. A menzurális notáció

A ritmus jelzése új korszakot jelentett a zene történetében és a hangjegyírás további alakulásában. A legtöbb többszólamú kompozíciót az észak-francia írásmóddal rögzítették. Ezek a lejegyzések tartalmaztak bizonyos visszatérő jelképleteket, modusokat, amelyekkel a 13. sz.-i értelmezésnek megfelelően az azonos ritmusformulában elhangzó dallamszakaszt jelezték. (Mai értelemben a modus kifejezés különböző hangnemeket jelent.) A modusok kifejezésére szolgáló két, három, négy hangból álló összevont neumajelek a ligaturák. A ligaturaírás azonban nem tudta a többszólamú dallam változatos ritmusát rögzíteni, és ez a hiányosság azáltal is fokozódott, hogy a különböző szólamok ritmikája egymástól is eltérő volt.

A probléma megoldása több kezdeti próbálkozás után Kölni Frankó és Petrus de Cruce nevéhez fűződik, akik 1250-1260 között kidolgozták a hangjegyek alakváltozat-rendszerét és az egész notáció-technikára következetesen alkalmazták. Ezzel megteremtettél a szűkebb értelemben vett menzurális notációt.

A ligaturán magán formailag keveset változtattak, azonban a notációban használt hangjegyformákat tartalmilag átértékelték: az egyes jelekhez időértéket kapcsoltak, és meghatározták ezek egymáshoz való időbeli ( érték) viszonyát is.

Frankó rendszerében például a hangjegyformák a következő relatív időértéket jelölték:

Így az egyes jeleknek önmagukban még nem volt teljesen határozott időértékük. A jelek egymás értékeinek módosítására is szolgáltak, és csak egymással való kapcsolatukból lehetett meghatározni az egyes hangok relatív hosszát.

A ligaturákká összezárt hangjegyek időértékét a fraknói rendszer nem az önálló ritmusformula (modus) felhasználásán keresztül határozta meg, hanem itt egy meghatározott módon írt ligatura egyben mindig hangjegyértékek meghatározott egymásutánját is kifejezte. A ligaturában leírt jelektől függött a dallam ritmusa, természetesen a már jelzett értékmódosító szabályoknak megfelelően. Ez a jelzésmódszer a szólamon belüli ritmust tudta jelölni, de a különböző szólamok egymás közötti ritmikai kapcsolatát már nem.

A 14. sz. elején a világi zene térhódításával jelentkező új zenei irányzat, amely már a reneszánsz előhírnöke, az egyházi zenére is hatással volt. Az új stílusú zene páros és páratlan lüktetésű élénkebb ritmusát és frissebb dallamvilágát az eddig alkalmazott ligaturákkal már nem tudták pontosan követni és rögzíteni. Szükség volt tehát a hangjegyírás rendszerének további finomítására. Ekkor, 1320 körül jelentkezik Philippe de Vitry, aki Ars Nova c. művében az új irányzatot a notáció oldaláról vizsgálja. (A korszak zenei irányzatának elnevezése is ebből ered.) Vitry, Johannes de Muris-sal egyidőben szabályozta a kisebb értékek viszonyát a nagyobb értékek mintájára, egyúttal egyszerűsítette a hangjegyírást, amivel bonyolultabb ritmikus képletek is kifejezhetővé váltak. Az új, páros lüktetésű ütemet egyenlő rangra emelte az addig helyes lüktetésnek nevezett páratlannal (a fraknói rendszerben egy hangjegy értéke mindig páratlan, hármas osztású volt).

Külön jelzésrendszert alkalmazott az ütemviszonyok változására egy szólamon belül. A páros értékű hangjegyeket vörös színnel is kiemelte. Új jeleket használt a korábbi ligaturajelek részértékeinek feltüntetésére. Például:

A ritmikai viszonyoknak megfelelően a szünetjelek alakját is megkülönböztette. A sor végi "custos" (apró jel, vagy hangjegy) alkalmazásával a következő sor kezdőhangjának magasságát is jelezte. (A következő oldal vagy sor első szavának jelzése a szöveges kódexekben is megfigyelhető, a sortévesztés megakadályozására szolgált.) Meghatározta az egyes hangok időtartamának csökkentésére vagy nyújtására vonatkozó rögzítési szabályokat is.

A 15. sz. első felére Vitry és de Muris által megalkotott menzurális notáció rendszer lényegében véglegesnek bizonyult. Alkalmazása széles körben elterjedt, és elfoglalta az addigi próbálkozások helyét.

Ez időtől kezdődően csak néhány formai változtatást vezettek be a hangjegyírásban, például a fehér notációt. Itt a nagyobb értékű hangjegyek belsejét nem töltötték ki, hanem csak körvonalait rajzolták meg feketével, az addig vörössel jelzett, azaz "páros" nagyobb hangértékek jelét viszont fekete színűre kitöltötték. Tehát a fekete-fehér kontraszt lépett az addigi szín-megkülönböztetés helyére. Az egyértelmű jelhasználat céljából egyes, eddig feketével kitöltött (sm) értékek hangjegyének csak a körvonalait rajzolták meg, belsejük üres, azaz fehér maradt (), az ennél is kisebb részértékek jelzését a zászlók többszörözésével oldották meg (). Külön jelekkel (o, c),vagy számarányok feltüntetésével (pl. ) jelezték, hogy a lejegyzettől eltérően csökkentett, vagy növelt hangjegyértéket kell figyelembe venni. Ezzel már az ütemjelzések jelentek meg kezdeti fokon a hangjegyírásban.

A 15. sz.-ra a hangjegyírás a menzurális rendszer kidolgozásával arra a fejlődési szintre jutott, hogy a legdifferenciáltabb zenét is - bár némileg még bonyolult jelzésbeli áttételek segítségével - pontosan és egyértelműen rögzíteni tudta: a hangmagasságot a hangjegynek vonalrendszeren való elhelyezésével, a ritmikai értéket pedig a hangjegy alakjával.

KÉPEK: 1 2

Tartalom Folytatás