II/2

2. A hangszeres zene notációi.
Tabulaturák, különböző hangszerekre írt notációk, partitúrák

A 16. sz.-ban a többszólamú zene igen magas szintre jutott. A kialakult zenei szerkesztési módszereket a zeneszerzők továbbfejlesztették, több új műfaj is született, mint például a madrigál, ami jelzi a világi zene térhódítását. A világi, sok esetben népi hatásokat hordozó "tánczene" egyre fokozódó népszerűsége - amely szoros kapcsolatban volt a kor szellemi, művészeti irányzataival: a humanizmus, a reneszánsz, illetve a század második felében a reformáció kibontakozásával - a hangszeres zene fejlődésére is erősen hatott. Egyidejűleg a hangszerek családja több új taggal bővült, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a hangszerépítésben az addigi alaptípusokat továbbfejlesztették, illetve a hangszerépítéssel is törekedtek a hangszínek tudatos kihasználására. Ebben a korban kezdődött el sok hangszer mai formájának kialakítása, a hangszercsaládok differenciálása, bár ez a folyamat még hosszú ideig eltartott, de mindvégig szorosan összefüggött a zenei kifejezésmód által támasztott igényekkel.

A hangszer a század elejéig elsősorban az ének kíséretéül szolgált. Ilyen esetek a lejátszásban nem okoztak különösebb gondot, mert rendszerint a polifon vokális zene menzurális notációját használták. Ez az éneklő, cifrázó, díszítő, többnyire egyszólamú játékra alkalmas hangszerek számára teljesen megfelelő volt. Nem okozott különösebb gondot a többszólamú (akkordikus) játékra alkalmas hangszerek számára sem, ha azok pusztán csak az énekelt dallam kíséretét játszották. A kor zenészei azonban hamar felismerték hangszereik önálló, többszólamú játékra alkalmas tulajdonságait és megpróbálták a többszólamú éneklést csak hangszeren "leutánozni", illetve az énekelt zene kíséreténél is tudatosan alkalmazni a polifóniát, sőt az énekelt szakaszok közé önálló hangszeres zenei részeket is beiktattak. Kezdetben a hangszereken többnyire rögtönözték a dallamot, így az írásban rögzített szólam - amely vagy az énekelttel egyezett meg, vagy a rögtönzések kiindulópontjaként szolgált - csak kis része volt annak, ami a valóságban elhangzott. Ugyanakkor önálló, csak hangszeres többszólamú művek is születtek és virtuóz hangszerjátékosok is feltűntek. Így hamar szükségessé vált, hogy a hangszeres zene számára is kialakítsanak a hangszer tulajdonságaihoz és a különböző hangszereken való játékmódhoz igazodó lejegyzési formát.

Pengetős hangszerek notációi

A többszólamú játékra legkedveltebbek és legalkalmasabbak alapvetően a pengetős (lant, gitár) és a billentyűs (orgona, virginál, csembaló) hangszerek voltak. A notáció fejlesztése is ezekhez kapcsolódott. A menzurális lejegyzés a dallamvonalat a hangok elhangzásának időrendjében, horizontálisan (vízszintesen), szólamonként külön-külön rögzítette. A hangszeres kíséretben, vagy a szólódarabokban a zenész számára a helyes együtthangzás (a harmónia) érdekében a különböző szólamokban elhangzó hangok meghatározott, azonos időben történő lejátszása vált elsősorban fontossá. Ezt a vertikális (függőleges) lejegyzéssel tudták csak elérni.

Amikor tehát a zenész a szólódarabot rögzíteni akarta, egy lapra, azaz tabulára kellett írnia. A tabulára írt notáció a korálkönyv-notálástól való megkülönböztetést jelentette, mert a tabulán a kompozíció különböző szólamait mindig függőlegesen rögzítették. Ez a notációfajta a tabulatúra, amely a 16-17. sz. jellemző hangszeres lejegyzési módja volt. (A név jelentése: táblázat.) A tabulatúra eredetileg a szólamok táblázatos csoportosítása volt, mai értelemben partitúraként is használták.

Az egyes hangszerek tulajdonságainak megfelelően többféle tabulatípus létezett, emellett területenként is eltért a lejegyzés módja. Legfontosabb fajtái a lantra, gitárra, orgonára, billentyűs hangszerekre, illetve fúvós hangszerekre készült tabulaturák voltak.

A hangszeren megszólaló zene hangfekvése függ a hangszer építésmódjától és az egyes húrok (sípok) egymáshoz való hangolásától, ezért a zenész számára azt kellett rögzíteni, hogy a meghatározott hangokat hol kell megszólaltatni: a fogólap melyik részére, vagy melyik billentyűre kell ujjait helyezni. A tabulaturák ezért nem a hangjegyképet, hanem a hangoknak megfelelő hangszerfogások helyét jelölték.

A lanttabulatúrák vonalrendszere - a manzurális írásmódtól eltérően - a lant húrjainak sorrendjét jelölte. A vonalakra írt számok vagy betűk fogásokat, illetve fogáshelyeket jelentettek. A különböző európai népek eltérő rendszerű tabulaturákat használtak.

A német tabulaturák vonalrendszer nélküliek voltak, szám-, betű- és ritmuskombinációval. Az apró gyors ritmusértékek jelzését a zászlók, illetve gerendák számának növelésével érték el. Az ábra első sorának végén látható jelet () a megnyújtandó hang megjelölésére használták.

A francia rendszer általában ötvonalas (esetenként hatvonalas), betűjelzéses tabulatúra volt. A betűjelek alatti pontokkal a játáktechnikára adtak utasításokat, ferde vonallal jelezték az egyes hangok vagy akkordok kitartását. A példán a sor elején látható () ütemjelzéssel az egész műre érvényes páros lüktetést adták meg. Az akkordok nyújtására egyéb jelzéseket (pl. íveket) is alkalmaztak.

Az olaszok a franciáktól abban tértek el, hogy hat vonalat használtak, a húrrend fordított volt (itt a legalsó vonal a legmagasabb húrnak felelt meg), és betűk helyett számjelzést alkalmaztak.

A spanyol tabulaturákban a francia húrrendet használták, de olasz számjegyes notációval. A példa többszólamú ének lantkísérettel, az énekszólamot menzurális hangjegyírással jegyezték le.

A gitár játéktechnikája a lanthoz hasonló, így minden további nélkül bármelyik lanttabulatúra rendszer alkalmazható volt a notálásra. A gitárt azonban elsősorban akkordjátékra használták a korabeli táncok kíséretéhez. A lejegyzés egyszerűsítése érdekében gyorsírásokat találtak fel, melyekben egyetlen betű, vagy jelzés segítségével 1-5 szólamot (hangot) átfogó akkordot tudtak ábrázolni.

A cimbalom- és citeratabulatúrákban vonalrendszeren, vagy anélkül számokat, nagy- és kisbetűket használtak, melyekkel fogáshelyeket, illetve hangnevet jelöltek.

Az említett típusú tabulatúrák megkönnyítették a zenész számára a művek lejátszását, mivel a hangjegyolvasás ismerete nélkül is megtalálhatták a hangszeren a kellő fogásokat (hangokat). A tabulatúrajelekből azonban nem, vagy csak nagyon nehezen tudták nyomon követni a dallamvonalat. A hiány főként akkor okozott nehézséget, amikor a zenész éneket kísért, vagy az akkordikus játék mellett önálló dallamot is megszólaltatott. Ennek megoldására a dallamszólam lejegyzésére kiegészítésként a menzurális hangjegyírást, a kíséretre (vagy akkordra) a tabulaturát alkalmazták.

Ha nem kombinálták menzurális notációval a tabulaturát, akkor a ritmus külön jelzést igényelt. Ezt a tabulatúra fölött egységesen, a menzurális hangjegyírás értékjelzéseire kialakult formában, többnyire fej nélküli szárakkal írták le. Amikor több azonos kisebb értékű hangjegy állt egymás mellett, akkor azokat a zászlók számával megegyező vízszintes vonallal kötötték össze ( ez a mai hanggerendázás első előfordulása).

Jelentős újítás volt a notáció fejlődésében, hogy a tabulatúra-lejegyzésmódban a menzurális írást megelőzően már a 16. sz.-ban rendszeresen alkalmaztak ütemvonalakat. Erre azért volt szükség, mert a tabulatúra önmagában mind a dallamvonal, mind a ritmus változásainak visszaadásában pontatlan volt. A pengetős hangszereken megszólaltatott hangok időtartama, csengése viszonylag rövid ideig tart és hosszúságuk meghatározatlan. A dallam és az akkordok összecsengéséhez azonban biztosítani kellett, hogy minden a megfelelő időpontban, egyszerre hangozzék el. A zenét ezért lejegyzéskor egyenlő időtartamú szakaszokra bontották, és a szakaszokat a vonalrendszert függőlegesen metsző rendező, azaz ütemvonalakkal választották el egymástól. Az ütemvonalak használatát a menzurális lejegyzéssel kombinált tabulatúrákban a menzurális sorokra is kiterjesztették. A lanthúr gyors pendülése miatt csak ritkán szólaltatott meg semibrevisnél () nagyobb értékeket, ezért az ütemek a zene lüktetésének megfelelően két, vagy három brevis (), () időegységet foglaltak magukban. A lejegyzés egyszerűsítését és az olvasás könnyítését szolgálta, hogy a páros ütemezésre vonatkozó jelzést, amennyiben az a mű egészére kiterjedt, az első sor elejére kiemelték.

KÉPEK: 1 2 3 4 5 6 7 8

Billentyűs hangszerek notációi

A billentyűs hangszerekre, mint például az orgona, virginál, csemballó, alapvetően háromféle lejegyzésmód ismeretes.

A számjegyes notációt a 16. sz.-ban főként az ibériai félszigeten és Dél-Itáliában használták. Elvében és formájában megegyezett a lantra alkalmazott lejegyzési móddal. Tartalmában azonban lényeges különbség volt. A billentyűzeten a légmélyebbtől a legmagasabbig minden egyes hangot (húrt) 1-től 42-ig külön számmal jelöltek meg. Ezáltal a jelölés nemcsak a hang megszólaltatásának helyét (billentyűt, húrt, sípot), a fogást jelentette, hanem egyértelműen meghatározta magát a hangot is, ami által a dallammozgás is egyidejűleg pontosan követhető volt. Ezt a lejegyzésmódot a 17. sz. végéig alkalmazták.

A számjegyes tabulaturákkal egyidejűleg északon, a német területen és hatókörzetében (Lengyelországban, Magyarországon, Skandináviában) a billentyűs hangszerekre betűkkel való jelölést használtak, ami a hangmagasság meghatározásánál a 14. sz. elejéig, egyes esetekben még korábbi időkig nyúlik vissza. A lejegyzés a játékos számára így szintén fogásjelként volt olvasható, de ugyanúgy, mint a számjegyes notációnál, a fogásjelek egyúttal hangjelek is voltak, ezáltal az előadó az olvasásával egyidejűleg hangzásképet is alkothatott magának. A megmaradt kéziratokban a 16. sz. kezdetéig a felső szólamot többnyire menzurális hangjegyírással jegyezték le (ez szintén megegyezik a lanttabulatúrák énekszólammal kombinált gyakorlatával), de a későbbiekben - minden bizonnyal a nyomtatástechnika alkalmazása miatt - már kizárólag betűket használtak a tabulaturák írásánál.

A hangmagasság megváltoztatását jelölő módosítójelek kivétel nélkül a felemelt hangra vonatkoztak. (Módosítójelek a hang magasságát megváltoztató írásjelek. Az egyszerű jeleket és alkalmazásuk rendszerét már a 12-13. sz. folyamán kialakították, bővített változataik 1700 körül váltak használatossá. Kezdetben a jeleket közvetlenül a módosítandó hangjegyek elé írták, később a kottakép jobb áttekinthetősége érdekében a jelek érvényét először az egész ütemre, majd a 18. sz.-ban már az egész műre is kiterjesztették. A módosítójeleket mindig a sor elején, az ütemjelzés előtt tüntetik fel, a művön belül csak akkor alkalmazzák, ha az alaphangnemtől eltérő hangmódosítás szükséges.)

A billentyűs tabulaturák ritmikai jelölése az eddig említettekkel megegyezett. Ezt az ún. "német orgonatabulatúrát" gyakran használták - főként egyházi zenedaraboknál - partitúrakészítésre is. (Partitúra, vagy vezérkönyv a többszólamú énekkari, zenekari művek olyan lejegyzésmódja, melyben minden egyes énekszólam, illetve hangszercsoport előadnivalója úgy kerül külön sorba, hogy az egyidejű szólamok pontosan, hangról hangra egymás alatt vannak.) A billentyűs hangszerek betűnotációinak visszaszorulása egyes területeken már a 17. sz. kezdetén megindult, de Észak-Németországban és Skandináviában egészen a 18. sz. kezdetéig általánosan használatos maradt, majd itt is felváltották a hangjegyes notációformák.

A menzurális hangjegyek használata a billentyűs hangszerekre való lejegyzésre a 14. sz.-ig nyúlik vissza, bár legrégibb dokumentumai csak a 16. sz. elejéről valók. A hangjegyek alakilag azonosak a kóruskönyvekben és partitúrákban a 15. sz. közepe óta használtakkal.

A kezdetben előforduló rombusz formák a kéziratos tabulaturákban rövidesen alaki formaváltozáson mentek át, megjelentek a kerek, vagy ovális kottafejek. (Kotta: a latin quotából származik, jegyet, jelzést, hányadot, számjelzést jelent. A 16. sz.-tól az egésznél kisebb értékű hangjegyekre alkalmazták. Mai értelemben minden hangjegyírással rögzített művet így nevezünk. Első jelentésében az építészeti szaknyelv ma is használja.) A kerek hangjegyformák kialakulását minden bizonnyal az írás megkönnyítése és meggyorsítása váltotta ki. (A nyomtatás feltalálása előtt például egy kvadrátírású Graduálé másolása legkevesebb, mint egy évet vett igénybe!) A nyomdai úton sokszorosított művekben azonban a szögletes hangjegyformák még a 17. sz.-ig megmaradtak. A billentyűs tabulaturákban az alkalmazott hangjegyértékek használata - a menzurális notációval ellentétben - egyértelművé vált: ezekben minden egyes hangjegy általában két kisebb értékre bontható, a hármas bontást külön kellett jelezni.

Míg a többszólamú hangzás nyomon követése a számjegyes, vagy a betűjelzéses lejegyzéssel a partitúrákban nehézkes volt, addig a menzurális notációból átvett vonalrendszer alkalmazásával a hangjegyes tabulatúrákban minden szólam és az együtthangzás is pontosan követhetővé vált. A vonalszámot illetően a 17-18. sz.-ban még több változat figyelhető meg.

A máig használatos két (vagy több), egyenként ötvonalas (szisztéma) rendszer legkorábbi előfordulása az 1530-as évekből származó francia tabulaturákban található meg. (Szisztéma - görög eredetű szó - a mai szaknyelvben magát az öt vonalat jelenti.) Ez a forma a francia billentyűs-, hangszeres zene széles körű befolyására egész Európában elterjedt és 1700 körül szinte teljesen kiszorította a zenei gyakorlatból a többi tabulatúra-rendszert. A francia ötvonalas rendszer általánossá válása előtt például az olasz tabulatúra vonalszáma változó volt, az alsó szólamokban általában több vonalat használtak, mint a felsőben (pl. 5/6 5/8 6/7 6/8 vonal). Az angol-holland notálási módban a kezdetben változó vonalszám a későbbiekben rendszerint 6/6 lett.

Az orgonán, ahol a pedálok külön, önálló szólamjátékot tettek lehetővé, a pedálszólam lejegyzése megoldandó kérdés volt. Kezdetben a billentyűkön játszott szólamok menzurális lejegyzése alatt a pedálszólamot betűkkel, illetve betűjelzésekkel notálták. A későbbiekben gyakran előfordult, hogy az ún. obligát pedálszólamot ("kötelezően lejátszandó, nem elhagyható") vörös színnel emelték ki. Erre példát J. S. Bach és kortársai kéziratában láthatunk. A háromszor ötvonalas rendszer alkalmazása először a 17. sz. végén, francia orgonakönyvekben jelent meg olyan zeneművekben, melyekben egyidejűleg több billentyűzeten kellett játszani. Ez a forma a pedálos darabok lejegyzésére csak a 18-19. sz. folyamán vált általánossá.

A kor - a barokk - gazdagon díszített, szövevényes, nagy dallamíveket is átfogó muzsikájában a lejegyzés számára már nem lett volna elegendő az ötvonalnyi hangterjedelem, ezért a sok segédvonal elkerülésére inkább a gyakori kulcsváltást alkalmazták. (A kulcs betűkből alakult betűhangjelzés, melynek feladata, hogy a hangok pontos magasságát megjelölje. A gregorián lejegyzésben a 10-11. sz.-ban erre még csak színes vonalat használtak. A kulcsok állandó használata a többszólamú, kíséret nélküli éneklés lejegyzésében már a 16. sz.-ban általánossá vált.) Az alsó szólamokban rendszerint az F és C kulcsot (mai formájában , és a felső szólamokban általában C, a későbbiekben a G kulcsot (francia hegedűkulcs, azaz violinkulcs ) alkalmazták. Ez utóbbi csak a 19. sz.-ban vált végérvényesen használatossá.

A zenében, különösen a társas zenei műfajokban az 1600-as évektől kezdve egyre nagyobb szerepet kaptak a billentyűs hangszerek. Az előadásokat az orgona vagy csembaló vezette be, és nem sok idő múlva a házi zenélésben is a billentyűs hangszerek vették át a vezető szerepet a pengetősöktől. A komponista sem elsősorban énekes már, hanem többnyire orgonista. Így nem csoda, hogy fokozatosan valamennyi hangszeres és vokális zene számára a billentyűs hangszerekre, a 16. sz. folyamán kialakított notációs mód vált érvényessé.

Az orgonistáknak, ha nem közvetlenül a kóruskönyvből, vagy az egymás mellé állított szólamkönyvekből akart játszani, át kellett írnia a kompozíciót saját hangszerére. Így a szólamok számának és a különböző hangszereken játszók létszámának növekedése elvezetett a partitúra kialakításához. Először többnyire egy ún. Partitura d" Organót, azaz orgonapartitúrát állítottak össze. Ebben vagy csak a legfőbb, a basszus és szoprán szólamokat írták le, vagy pedig a további szólamokat is feltüntették olyan, több hangszercsoport által játszott művekben, ahol akár 7-8 különböző hangszeres és énekszólam is előfordulhatott. A szólamokat külön vonalrendszeren egymás fölé rendezték, vagy pedig kifejezetten az orgonajáték számára fogásszerűen tabulaturává vonták össze, amelyekből a mai zongorakivonat fejlődött ki. (Ez utóbbi lehetővé tette, hogy a zenemű mondanivalójának lényege orgonán, vagy később zongorán lejátszhatóvá vált.)

A billentyűs hangszerek számára másfajta mód is kialakult a lejegyzés egyszerűsítésére, az ún. basso continuo. Ebben az orgonista előtt már csak a basszus szólam volt; az akkordokat, a harmóniákat számjegyek jelölték. Ezt a ma is használt notációs módot kezdetben szintén partitúrának nevezték.

Tartalom Folytatás