Történeti kitérő a zenei írásbeliségről

A dallamok lejegyzésének igénye feltehetően egyidős a dallamok létezésével. Gyakorlati megvalósítás azonban nem született egyből. A ma ismert legrégibb dallamlejegyzések messze nem olyan régiek, mint pl. a legrégibb szöveges nyelvemlékek. A kínai császári udvarokban több, mint 2000 éves zeneelméleti értekezések maradtak fenn, de lejegyzett dallamok "mindössze" a Tang dinasztia idejétől fogva (618-906) ismeretesek.

Európában a dallamok lejegyzése a keresztény egyház liturgikus dallamainak összegyűjtésével kezdődött kb. a 9. században. Ezt a dallamkincset nevezzük gregorián énekeknek. Ezeknek a lejegyzése ún. "neumák"-kal történt. A neumák olyan kacskaringós vonalak, amelyek a szöveg fölé beírva kifejezik a dallam menetét (a legfinomabb rezdüléseket is beleértve), de nem fejezik ki az abszolút hangmagasságot és a tonalitást.

- Bocs, hogy közbevágok, de mi az a tonalitás?

- Erről külön könyvet lehetne írni, de a lényege az, hogy a dallamaink hangkészlete által meghatározott hangskálák szomszédos hangjai közötti hangközök nem egyformák, ezért ha egy dallamot más skálahangon kezdünk el, miközben végig az eredeti skála hangkészletéből vesszük a hangokat, akkor a dallam hangközei kismértékben módosulnak, a dallamhangok egymáshoz viszonyított szerepe átértékelődik, vagyis más tonalitásba kerül a dallam.

- Jó, ezen még rágódok, de nézzük tovább a dallamlejegyzést!

- A következő nagy lépés Guido Aretinus (kb. 995-1050) Arezzoi templomi karnagy nevéhez fűződik, aki nevet adott a hangoknak, éspedig az "Ut queant laxis" kezdetű gregorián himnusz sorkezdő szótagjainak felhasználásával. A hangnevek az alábbiak lettek:

UT, RE, MI, FA, SOL, LA

később a SI hang társult hozzájuk hetedikként. Ugyancsak Guido találmánya a négyvonalas vonalrendszer, amelyben a vonalakon és a vonalközökben elhelyezett neumák már konkrét hangmagasságokat jelölnek. Ezzel már a tonalitás is megfelelően kifejezhető.

Pár száz év alatt a négy vonalból öt lett, a neumákat felváltották a szögletes, majd a kerek hangjegyek, megjelentek a kulcsok, az előjegyzés, az ütemvonalak, a tempó és dinamikai jelek, feltalálták a hangvillát, amivel meghatározhatóvá vált az abszolút hangmagasság, majd a metronómot is, amivel a tempót lehet számszerűsíteni.

Miközben a hangjegyírás gyakorlata európa szerte terjedt, a lantosok, virginalisták, orgonisták más "hangszerközeli" lejegyzési módokat is kitaláltak. Ezeket tabulatúráknak nevezzük.

- Rátérhetnénk a lényegre? Hogyan kell egy dallamot leírni?

- Az a lényeg, hogy a dallamot alkotó hangok tulajdonságait kell lejegyezni úgy, hogy a hangok sorrendjét is kifejezze. A sorrend kifejezhető egy balról-jobbra haladással, ami azért is jó, mert így a szöveg is beírható a kottasorok közé.

- És ha a szöveg arab vagy héber nyelven van, ami ugye jobbról balra van írva, akkor mi van?

- Akkor vagy az egész kottát jobbról balra írják, amire több száz éves példák vannak, vagy - ami a mai gyakorlat - a szöveget szótagonként jobbról balra írják, de minden szótag a megfelelő hangjegy alá kerül. De haladjunk tovább!

A hangok tulajdonságai közül az idő és a magasság az, amit speciális jelrendszerrel kell kifejeznünk, a többi megadható akár szövegesen is, és nem is feltétlenül jelölendő.